Fájdalommal tudatjuk, hogy életének 95. évében, február 10-én hazatért a Teremtőhöz csapatunk újjáalapító parancsnoka, Dr. Träger Herbert. Alább Constantinovits Milán, korábbi csapatparancsnokunk emlékezése olvasható.
NÉHÁNY GONDOLAT HERBERT BÁRÓL
Az égi táborba költözött Herbert bá, csapatunk egykori parancsnoka, a cserkészet újraindulásának meghatározó szereplője. Engedjétek meg, hogy én is megidézzem az alakját, ugyanis cserkészpályafutásom egyik legfontosabb motivációja, hatása és példaképe ő volt.
Amikor a 90-es évek közepén a csapatba csöppentem, sokkal kisebbek voltunk. Működött három-négy őrs, minden gyűlést szombaton tartottunk (9 órakor a plébánián, később a Szilfa utcában). Vencel testvér volt a parancsnok, de Herbert bá is fontos szerepet töltött be a működésében. Első táboromban, 1996-ban Mátraverebély-Szentkúton az öregcserkészekkel ő szervezett akadálypályát, ami aztán több évig kedélyes visszatérő eleme volt táborainknak.
1997-ben Vencel testvér távozásával a csapat operatív vezetését Herbert bá látta el. Szombatonként csapatgyűlést vezetett, kezelte a tagdíjakat, tartotta a kapcsolatot a Szövetséggel, maga szerkesztette - kezdetben írógéppel, később számítógépen - a csapat körleveleit. Tulajdonképpen szervező géniuszát, a csapatparancsnoki munkát 70 éves kora fölött teljesítette ki, olyan fáradhatatlansággal és fegyelmezettséggel, amit kamaszként is irigyeltünk.
Három történetet hadd villantsak fel, amik talán jól megvilágítják Herbert bá személyiségét.
1998-ban ikonikus sárga Oper Corsájával levitt párunkat a pákozdi hadijátékra, ami abban az időszakban az egyik legnagyobb cserkészakció volt. Egy kényelmetlen tornateremben aludtunk, másnap estig jártuk az erdőt, számháborúztunk, az összecsapások után kilométereket talpaltunk a következő hadszíntérre, a nap végén pedig tábortűz és éjszakába nyúló játékok jöttek. Herbert bá végig velünk volt, aktívan végigküzdötte a napot, majd lazán visszavitt minket Budapestre.
1999 szilveszterén a csapat vándor korú tagjainak egy partit szervezett saját házában, Farkasréten. Volt koccintás, zene és mókázás, és tinédzserként - a határokat természetesen feszegetve - kifejezetten élveztük, hogy az akkor hetvenkét éves csapatparancsokunknál szilveszterezhetünk. Herbert bá pedig volt annyira rugalmas, empatikus és jófej, hogy elnézte a kis kihágásainkat, megértő volt velünk, nyughatatlan kamaszokkal, és tudta, hogyan kell minket, a magunk lázadásai közepette is megtartani a közösségben.
Ez az elnéző, teret adót, kedvesen fegyelmező hozzáállása segített abban is, hogy a mi csapatunkban viszonylag vértelenül végbe mehetett a vezetői generációváltás. A kilencvenes évek végén, a kétezresek elején ugyanis országos szinten zajlott egy nemzedéki stafétaátadás, a rendszerváltás után a cserkészetet újraindító idősebbek mellé felnőtt egy új vezetői generáció. A fiatalítás azonban nem minden csapatban (sőt, országos szinten sem) ment könnyedén, bizalmatlanság, túlkapások, nyílt konfliktusok jellemezték. Herbert bá elévülhetetlen érdeme, hogy lassan, fontolva haladva, dorgálásokkal tarkítva, ám teret engedett az új vezetőségnek, a Turul őrsnek. Engedte, hogy nagy hevülettel és sok hibával belevágva, ám fokozatosan átvehessük a vezetést a csapatban. Engedte és támogatta, hogy a táborokat, a toborzást, az egész csapatirányítást új alapokra helyezzük, és többször el is mondta, hogy mennyire büszke ránk.
Utolsó történetem már 2003-ban, a pulai táborban játszódik. Herbert bá ekkor már nem vett részt a csapat napi vezetésében, de eljött a táborba, és segített az elpakolásban. Az új fürdősátorhoz használt slag összetekerésével heroikus küzdelmet folytattunk, és Herbert bá nekivetkőzve, nekigyűrközve, tőle szokatlan vehemenciával birkózta a kis Corsába a renitens csőszörnyeteget. Itt hallottam életemben először és utoljára szitkozódni, ugyanis olyan végtelen önfegyelemmel és tartással dolgozta végig cserkészéveit, hogy a legkritikusabb helyzetekben (máriaforrási esőtábor, tájékozódási versenyen többórás eltévedés, gyenesdiási kihágások) is a nyugalom oszlopa tudott maradni.
Hihetetlenül sokoldalú ember volt, amit a hidász szakmában letett az asztalra, az nemzetközi mércével mérhető értékteremtés. Tanított, tervezett, tanácsadott, könyveket írt, és még még bőven nyolcvan év felett is munkálkodott szeretett hívatásában. Érdemes elolvasni a pályatársak jellemzését, visszaemlékezéseit róla, már csak a történetek is magával ragadóak: http://elsolanchid.hu/konyvek/Lanchid_04_Herbert.pdf
Szakmáján túl járatos volt a cserkésztudományokban, lenyűgöző történelmi és földrajzi tudással bírt. Emellett otthonosan mozgott az irodalomban, és két kedvenc versét számtalanszor hallhattuk tőle (Sík Sándor: Az acélember és Mécs László: A királyfi három bánata - olvassátok el őket). Szellemi frissessége, kifinomult szóhasználata és bámulatra méltó műveltsége kilencvenévesen is töretlennek bizonyult.
Végül hadd meséljem el, hogy neki köszönhetem a vezetői pályafutásom, azt, hogy 1998-ban önfejű kamaszként is látta bennem a későbbi vezetőt, és megbízott egy őrs irányításával (Szarvasok, azóta is létezünk). Bizalmat szavazott nekem, hogy tizenöt évesen is elvihettem éjszakai portyára az őrsöm, bevont a homoki tábor tervezésébe, meghallgatott és kikérte a véleményem számos kérdésben, majd később, a sárga szegélyű nyakkendő kiküzdése után megengedte, hogy tegezzem. Hálával tartozom neki, tartozunk mindnyájan azért, amit a csapatért, a cserkészetünkért tett. Nélküle nem lennék az, aki vagyok, és nélküle nem lenne a csapat az, ami most.
Isten nyugtasson, Herbert bá!
