Csapatunk néhány tagjának extrém hobbija a hosszútávú teljesítménytúrázás. Eme szenvedély a hagyományosan május végén megrendezett Kinizsi 100-as túra formájában hág tetőpontjára. A feladat egyértelmű: 100 km-et kell legyalogolni Budapesttől Tatáig az erdőben 24 órás szintidő alatt.
Idén hárman vágtunk neki a feladatnak: Jakus Máté(!), Öcsi és magam. Mivel én majdnem végig egyedül mentem, képes és hangjegyzetekkel megtámogatott egyéni élményeim osztom meg a Tisztelt Blogközönséggel a lapozás után.
Nem edzettem előtte halálra magam, heti két kondi, néha futás, és egy Gerecse-bejáró 55 km-es túrával (erre jött egyébként Kanyó Andris is) a hátam mögött indultam neki. Hozzá kell tenni, hogy szerencsétlen módon a bevetés előtt pár nappal az iskolai focimeccsen csúnyán megrúgták a jobb nagylábujjam, ami csodásan be is dagadt. Ha a túra előtt tippelni kellett volna, hogy miért fogom esetlegesen feladni, egész biztos ezt jelölöm meg. :) Na de ne szaladjunk előre!
Szombat hajnalban háromnegyed ötkor kikászálódtam az ágyból, összerendeztem a gondosan előkészített felszerelést, kezembe vettem a túrabotokat, és irány Békásmegyer! 6:55-kor elrajtoltam, és jó ütemben előzgetve a már akkor hatalmas tömeget nekivágtam a Nagy-Kevélynek. A sziklákon ugráltam felfelé, majd a hegyről le belefutottam többször. Azonban már ekkor feltűnt, hogy nem a nagylábujj lesz kritikus, hanem a táska súlya miatt (4 liter folyadék, szendvicsek, csokik stb.) a baloldali combfeszítő izmom, ami ekkortól már folyamatosan fájt. Igyekeztem a táskában, meg a csatokkal a súlyelosztást variálni, ennek következtében a jobb comb is elkezdett bejelezni...oh yeah! Sebaj, talpaltam tovább, jött a Hosszú-hegy, majd a Pilis szerpentinje. 24 km folyamatos gyaloglás után a hegy oldalában tartottam az első, 5 perces pihenőt, aztán zúztam tova a Pilis-nyergi ellenőrzőponthoz. 
Innen kellemes ereszkedés jött Kesztölcig, ahol Palotai Marcival (25-ösök exparancsnoka) találkoztam, és 5 perc pihegés-lihegést követően sebes tempóban Dorogra értünk. Itt nekem muszáj volt szusszannom egyet a Nagy-Gete betámadása előtt, ám Marci ment tovább. Kis pihi után nagy szenvedésekkel, tűző melegben feltoltam magam a csúcsra. Csekkpont, 10 perc relax, majd jött a Halálkatlan. Ezen a szakaszon az ember árnyék nélkül, az égető napon baktat kb. 4 km-et. 2005-ben itt haltam meg először, izomlázzzal feküdtem a tűző napon vagy félórát. Most lement simán, beértem Tokodra, és ott terültem el, mint egy kilőtt bölény. Pokolian fájtak a combizmok, meg be is görcsöltek rendesen. Magambaszenvedtem némi édességet, és valahogy próbáltam lenyújtani a végtagokat. Közben a bakancsom fűzője is elszakadt, így míg azt is megbuheráltam, vagy 40 percesre nyúlt a tokodi agonizálás. Nem volt azonban kétséges, hogy tovább kell haladnom, így lassan, lépdesve, komótosan felkapaszkodtam a Kősziklához. Innen vad ereszkedés Mogyorósbányára, ez a hivatalos féltáv. Betértem a Kakukk vendéglőben lévő ellenőrzőponthoz, vettem némi innivalót (saját készleteim, leszámítva az energiaitalt, teljesen elfogytak), és továbbindultam.
Ekkor elkezdett esni az eső, ez marhára frusztrált, tekintve, hogy a talaj néhol így is teljesen dzsuva volt, és még 47 km állt előttem. Az égi áldás szerencsére alábhagyott, így a Bika-völgy szinuszgörbéit szárazon megúsztam. Ekkor a fizikai állapotom már messze nem volt maximális, az átlagsebességem is a kezdeti 6,5 km/h-ról 5 km/h-ra csökkent. A combhajlító - és feszítő izmok továbbra is fájtak rendesen, és ehhez társult a tüdő kimerülése is.
Pusztamaróton pihennem kellett 10 percet, és csak aztán vágtam neki a Bányahegynek vezető, sziklás és nagyon hosszúnak tűnő szakasznak. Ekkor jött el a fizikai holtpont, rendkívül belassultam, sorra mentek el előttem a népek (eddig én előzgettem a túratársakat). Többször megálltam, kapaszkodtam a túrabotokba, és leszegeztem a fejem a földre - erőt gyűjtöttem. Ilyenkor mindig odajött valaki, hogy nincs-e bajom. Nem akartam mondani, hogy 70 km nem elég baj alapból? :)
Végül felvonszoltam magam a megváltást jelentő bányahegyi állomásra, rögtön vettem némi innivalót, és betoltam két teát. Kifeküdtem a földre, izomgörcs, majd ezt kezelendő: energiaital és csoki. Felvettem a kabátot, az elemlámpát felnyomtam fejemre, belőttem az mp3-lejátszót, és elrajtoltam. Ezektől úgy megtáltosodtam, hogy újra igen sebes tempóban tepertem megállás nélkül vagy 5 km-en keresztül. A hangulatom is kiváló volt, éreztem, hogy meglesz a túra!
Jött a létramászás a kerítéseken, majd valami elképesztően hosszú szakasz Koldusszállás előtt. Erre minden alkalommal felkészítem magam lélekben, és mégis mindig elkeserít, dühít, lehangol és elborzaszt. Most sem volt másképp… Az állomáson bedobtam egy teát, és gyök kettővel "megiramodtam" felfelé.
A baji vadászházig tartó monoton és kíméletlen emelkedés nagyon kikészített... Nem, nem fizikailag (úgy már nem tudott), hanem lelkileg. Olyan lassan akart eljönni a 93. km-nél az utolsó checkpoint!
A végső szakaszon már csak döcögtem, csúszkáltam, pattogtam lefelé a sikamlós köveken. Közben annyira sokszor és hevesen kellett ellenkormányoznom magam a botokkal, hogy a kezemben is jelentkezett az izomláz. Sőt, enyhe hányinger is rámtört, hurrá! ) A tatai cél pedig ótvar lassan érkezett el... Félhalottként átvettem az oklevelet, meg a kitűzőt, és konstatáltam, hogy megérte a nagy hajtás az elején: 21 óra 39 perc alatt lettem benn! Utána ettem egy kis gulyást, de mivel többször elaludtam kajálás közben, inkább letotyogtam a vonatig, és jöttem haza. 
Utánam egy órával egyébként sikeresen beért Öcsi és rá egy negyedórával Jakus Máté is, aki ezzel Kanyó András, Kálmán, Barna és Hadházi Balázs után feliratkozott csapatunk K100-teljesítői közé, első nem-Szarvasként! :)
Összességében nagyon fárasztó Kinizsi volt, de lelkileg sokat adott a tudat, hogy megy ez azért. :) S az is, hogy hiába fáradtam el nagyon sokszor, ott motoszkált bennem az elszántság, hogy tovább KELL menni. Fejemben sikerült (leszámítva az utolsó részt) kontrollálnom magam, és majdnem végig megőrizni a nyugalmam, ami elengedhetetlen a teljesítéshez. Szerintem ugyanis 70 km felett mentálisan kell megnyerni egy ilyen túrát. Amit egyébként mindenkinek ajánlok, aki kicsit is extrémebb kihívásokra vágyik vagy szeretné megtudni, hol húzódnak mentális-fizikai határai.
De akkor több okosság nincs mára, hanem beszúrom a túra során készített hangjegyzeteket:
Ha valakit a Kinizsi 100-asról érdekelnek általánosságban az információk, tippek, látogassa meg Havasi Monty barátunk (25-ös sz. cscs.) kiváló blogját a témában!
